Valamikor régen Santandria földjén éltek a szülei békés földművesként. Ott látta meg ő is a napvilágot, egy kicsiny faluban. A falut szántóföld ölelte körbe három oldalról. Keserves munkával törték fel valamikor régen az emberek. Úgy vélték, ez a hely ideális lesz számukra a letelepedéshez. Egyszerű kis életet éltek, nem voltak gazdagok, éppen csak meg tudtak élni. Liolie-ra is ez a sors várt volna. Kislányként szeretett a közeli erdőbe elkószálni, s a kis patakocskában lógatni a lábát, vagy éppen fára mászni. Aznap is ezt tette. Kora reggel segített kihajtani az állatokat a karámból az apjának, majd a még harmatos fűben eliramodott, hogy bevegye magát az erőbe, ahol a saját kis kitalált birodalma várta. Ő volt a hercegnő az erdők népénél. Épp egy fára mászott, amikor meghallotta a hangokat. Mintha sikolyok és kiabálás, meg valami ismeretlen hang keveréke lett volna. Gyorsan egy másik fára mászott át, amelyik magasabb volt, hogy majd talán arról meglát valamit. Bár félt a magasban a hajlodozó ágak között, de a kíváncsiság is erős volt benne. És valami baljós árnyék is megjelent a lelkében, amely félelmet támasztott benne.
Mikor felért, a falu irányába tekintett. Sűrű füst szállt fel az ég felé, eltakarva a napot előle. Rémülten iparkodot az ágak között a föld felé, lehorzsolva kezét-lábát, felsértve a puha bőrét. Mikor az avarral borított talajra huppant, nekiiramodott. Sebesen futott a faluja felé. Azonban az erdő szélénél megtorpant. Ahol egykor az a kicsiny falu állt, amely az otthonát jelentette, most csupán lángoló, koromfekete füstöt okádó épületek voltak. A mélyvörös lángok tombolva falták fel a fából épült épületeket. Idegen alakok kurjongattak, s rohangáltak mindenfelé. Sosem látott még ilyen lényeket:magasak, izmosak testüket állati bőrök takarták. Rémülten menekült fel egy erdőszéli fára, s bújt el a dús lombok között. Riadt tekintettel nézte végig, ahogy a falusiakat levágják, bezúzzák a fejüket. Voltak, akik a kunyhókban kerestek menedéket, de a lángok kiűzték őket. Megint mások lángoló testtel szaladgáltak, míg el nem terültek a földön, vagy le nem ölték. S közben azok a hangok..mintha röhögések lettek volna. Kurjongattak, mintha élvezték volna a gyilkolást.
Mikor elmentek, és elhajtották az állatokat, még nem mert lejönni a fáról. Várt. Az est leszállt, a nap lebukott, maga mögött hagyva a pusztítás nyomait, a hold pedig sápadt fényével tekintett le a leégett falura, majd mintha ő is elborzadna, sötét felhők függönyét húzta maga elé, hogy ne lássa a borzalmakat. Liolie a fán aludt el, de nyugtalan álma volt. Fel-felriadt. Mire felklet a nap, ő már ébren volt, s figyelt. Hallgatta a neszeket, leste a világot. Aztán rászánta magát és lemászott a fáról. Óvatosan indult el a falu maradványa felé, majd rohanni kezdett. Nem akart sokáig a nyílt terepen lenni.
Hamar elérte az üszkös romokat. Orrát fertelmes bűz csapta meg: az égett hús édeskés szaga. Öklendezi kezdett, majd amikor megpillantott egy összeéget testet, elhányta magát. Ez már sok volt neki. Az a fej örökre belevésta magát az emlékezetébe: ahogy feketére égett, elszenesedett, összezsugorodott...a szája hatalmasra tátva meredt fölfelé, valószínűleg sikoltva halhatott meg. Haja nem volt,s a szeme is hiányzott. Az égen megjelentek az első varjak is. Lakomára gyülekeztek. Liolie rémülten, halálra vált arccal nézett körbe. Senki sem maradt életben. Csak őt kímélte meg a sors. Még lődörgött egy ideig a falu környékén, hátha felbukkan valaki, hátha más is elmenekült, de nem jött senki. Hirtelen szörnyen egyedül érezte magát. Sírva fakadt, s könnyei közepette indult el egy másik falu felé. Egyszer az apjával ment el oda, hogy megpatkoltassa a lovát, s ő elkísérte.
Többnapi járóföld állt előtte.Éhes volt, szomjas volt, fáradt volt, de mindenekelőtt rémült. Eleinte futott, de hamarosan elfáradt és sétálni kezdett. Rábukkant egy földútra, mely a megfelelő irányba vitt, így azon folytatta az útját. Két napig ment, két napig éhezett, szomjazott. Testét elhagyta az erő, egyre gyengébb lett. S az erővel együtt a remény is elszállt a testéből. Feladta, s lerogyott az útszélre. Már lemenőben volt a nap, mikor meghallotta a vonyításokat. Farkasok. Máskor megrémült volna, de már nem érdekelte semmi. Lefogyott, legyengült, szemei üresen meredtek a világba. S akkor a lemenő nap vörös fényében egy szekér alakja bukkant elő. Egy férfi ült rajta, ő talált rá. Mikor meglátta, milyen szörnyű bőrben van, sietve ugrott le a bakról és leguggolt mellé. Liolie azonban nem szólt semmit, félig már máshol járt. A férfi adott neki inni, enni, s felrakta a szekér hátuljába, amin zsákok voltak. Tovább indult, de ekkor a kislány sikoltozni kezdett. Nem akart visszafelé menni, félt arra. Végül is a szekér megfordult vele és elindult arra, amerről jött. Liolie-ba pedig lassanként visszatért az élet. Most már meg is szólalt, így aztán a férfi kifaggathatta. "Orkok"-köpött ki maga mellé az útra. A lány érezte a megvetést, a gyűlöletet a hangjából. Ekkor hallotta először ezt a szót. Azóta gyűlöli.
A férfi hazavitte, s a feleségével magukhoz vették. Nekik nem volt gyermekük. Mint késöbb megtudta, csecsemőkorában meghalt. Így aztán rajta élték ki minden gyermek iránti vágyukat. Kényeztették, szerették, jó szülei voltak. Jómódú emberként éltek, becsülték őket. Egy malmuk volt, abból tartotta el a családot a férfi. Liolie szeretett a malom tetején ücsörögni, s ábrándozni, közben nézni a messzeséget. De már nem az Erdők népének hercegnője volt. Már nem járt az erdők fái közé.
Ahogy nőtt, a nevelőszülei egyre öregedtek. Egyre nehezebben tudták a munkát elvégezni. A férfi felfogadott egy segédet, az dogozott helyette. Megkedvelték a fiút, Liolie azonban utálta. Túlságosan nyájas természetű volt, kétszínű alak. Aztán egy vacsora alkalmával a nevelőapja felhozta, hogy férfit kellene keresnie maga mellé, hogyha nem lesznek már, akkor is boldoguljon. Liolie közölte, hogy boldogul majd. A nevelőszülei azonban jóízűen felnevettek ezen kijelentésére, majd a férfi felhozta, hogy ez a segéd, Adolin egész ügyes fiú, ő tudna gondoskodni róla. Liolie azonban megrázta a fejét. Innentől kezdve aztán egyre sűrűbben célozgattak a nevelőszülei a fiú irányába. Liolie azonban makacsul mondott mindig nemet. Aztán egy este minden megváltozott, rosszra fordult: a nevelőapja ott marasztalta Adolint. A konyhában ültek és iszogattak. Kicsit túllőttek a célon: több kupa bor gördült le a torkukon, mint amit józanul elvisletek volna. Szóba került közöttük Liolie. A nevelőapja kihívta magához és közölte, hogy hozzá fogja adni a Adolinhoz. Liolie mint mindig, most is megrázta a fejét és ellent mondott. A nevelőapja azonban ekkor felpattant és dühödten kezdett kiabálni, hogy márpedig amíg ő itt lakik és amíg ő a gazda aki eltartja, addig azt fogja tenni, amit mond neki. És ha ő azt mondja, hogy hozzámegy Adolinhoz, akkor igenis, hozzámegy. Liolie sírva rohant ki a konyhából. Még aznap éjjel összepakolt és otthagyta őket. Elindult a vakvilágba, hogy átadja magát az istenek akaratának, s vezessék ők a lépteit.