„-Egy kis faluban születtem, a karilonthiai határ közelében. Apám volt a falu elöljárója, hatalmas harcos. A faluban mindenki tisztelte. Anyám pedig egy nagyhatalmú boszorkány volt, aki persze mindig a királyt és családját szolgálta. Boldog gyerekkorom volt, egészen addig, amíg egy csapat ork és néhány magmatelf be nem tört az országba egy portya során. A falut teljesen kifosztották, majd felgyújtották. Apám is, anyám is odaveszett a küzdelemben, mikoris mindenáron próbálták megvédeni a falut a támadóktól, az őrséggel egyetemben. Nekem anyám azt mondta, fussak, amilyen messzire csak tudok. Ezt is tettem, s csak két nap múlva mertem visszamenni. Szörnyű látvány fogadott: az összes épületet felgyújtották, a védők mind meghaltak, és az én drága szüleim is odavesztek! Ekkor megfogadtam, hogy anyám hivatását követve én is mágiahasználó leszek. És ha megint támadás érné az országot én majd ott fogok állni a karilonthiaiakkal szemben az uralkodói seregekkel és bosszút állok a szüleimért és a falumért!”
Ez az a történet, amit Llywellion elmesél magáról, ha múltjáról kérdezi valaki. Ez a kis történet nagyon ügyesen ki van találva, hogy tényleg hiteles legyen. Régebben több karilonthiai támadás érte az országot, de ezek a támadások az idő folyamán ritkultak, mára szinte meg is szűntek. S akkoriban, mikor még sűrűbben vetette erre a sors az ork hordákat, nemegyszer előfordult, hogy egész falvak pusztultak el, olykor túlélő nélkül. Hát miért ne lehetne egy ilyen támadás egyetlen túlélője a magát Llywellionnak nevező jégelf? Lehetne, de nem az. Mégis mindenkivel ezt hiteti el, s oly hitelesen tud mesélni a szörnyű borzalmakról, hogy a kitalált történet szomorúbb részeinél olykor majdnem a könnye is kicsordul. Hát van olyan hallgatóság, aki nem hisz a könnyeknek? S tényleg, ki is kételkedne? Mindenki azt mond magáról, amit akar, s ha valaki nem ismeri az illetőt rendesen, nem tudja eldönteni, mi is az igazság. De csak neked elmondom hát, mi az, amit e férfi mindenki elől eltitkol:
Llywellion egy határmenti faluban született, csak épp nem a karilonthiai, hanem a santandriai határ mentén. Apja Mior Cereíth a falu mindenki által ismert kocsmatölteléke volt. A férfi, aki régen hírhedt vadász volt, egy baleset során elveszítette egyik karját, így soha többé nem járhatott ki a többiekkel a környékre. A vadászat volt a mindene, s mikor rájött, hogy már sohasem kaphatja vissza előző életét, az alkohol felé fordult. A falu lakói sajnálták, adtak neki ételt, olykor pénzt, de ez csak még jobban elkeserítette a férfit. Egyik éjjel őppen hazafelé tartott, mert már kidobták a kocsmából, mikor meglátott valami számára gyönyörű teremtést. A faluban élő bolond nő volt az, Elentha Quilatte, amint éppen elméje háborodottságát igazolva anyaszült meztelenül sétálgatott fel s alá az utcákon. Mior részegségében nem is foghatta fel, kivel is van dolga, pedig a falusiak nem tartották szerencsés dolognak, hogy ott él a bolond lány, de elviselték, mert Elentha a falu egykori bábájának volt a lánya, akit anyja halála után a megboldogult iránt érzett tiszteletből neveltek, de sosem szerették, viszont elzavarni nem volt szívük. És bizony, ami történt, megtörtént. Nem volt erőszak a dologban, hisz az elmebeteg nő nem is nagyon fogta fel, hogy mi van, de ellenkezni nem ellenkezett. A faluban erről kettejükön kívül nem is tudott senki. Egészen addig, míg Elentha hasa el nem kezdett nőni. Ekkor elkezdték kérdezgetni a lányt, hogy s mint történt a dolog, de mivel az azt sem tudta, hogy a terhesség és a Miorral töltött éjszaka összefüggésben van, nem mondott semmit. Mégis kiderült ki az apa, mert a férfi elment a bolond lányhoz és megkérte, hogy semmiképp se mondja meg, hogy a születendő gyermek tőle van. A lány megígérte, s ez így is volt. Elentha nem szólt semmit. De mikor megszületett a gyermek, és látták, hogy fiú, megkérdezték, hogy milyen nevet ad neki, mert nem nevezhetik el az anyja után, mivel fiú. S a nő meg is mondta a nevet, ami a gyereket illette: Mior. A faluban gyorsan híre ment a dolognak, s a férfi tartva a falusiaktól elmenekült. Elentha utána akart menni a gyerekkel, de a többiek visszatartották. De ez nem tartott sokáig, mert a lány az első éjjel, mikor elaludt az őt felügyelő asszony, megszökött, és elindult az éjszakába, megkeresni gyermeke apját. Két napig vándorolt, míg végül összeesett a hóban. Egy kunyhóban ébredt, Mior ült az ágya mellett, gyermeke is szerencsésen megúszta a kirándulást a hidegben. Ezek után így éltek, hármasban. De a gyermek hamarosan felcseperedett. Sokat hallott a nagy hatalmú mágusokról és mikor elhatározta, hogy ő is mágus lesz. Apja nem akarta hogy fia elmenjen, de sehogy sem bírta maradásra bírni. Végül utolsó próbálkozásképp végső elkeseredésében elmesélte az akkor hetvenegy éves fiának, mi is a család története és hogy ilyen háttérrel biztosan nem lehetne mágus. Talán igaz is, mert nem biztos hogy szívesen néznék a mágusiskolában egy iszákos nyomorék és egy elmebeteg zabigyerekét. De az öreg Mior alábecsülte fia vágyát, hogy mágus legyen. És az igazság, valamint apja szavai arra késztették a fiút, hogy elszökjön otthonról, megtagadja családját s annak történetét, sőt, még saját nevét is, mely csak apjára, s ezáltal a történtekre emlékezteti. Felvette a Llywellion nevet, s elindult, hogy eljusson az udvarba, s mágus lehessen. Azóta ötven év telt el. A fiú tanult már mindenféle kontártól, volt, akinél tíz évet is elpazarolt életéből. Közben kitalálta ezt a történetet, s mostantól számára nem is létezik a nyomasztó múlt, csak valahol a lelke legmélyén.
Ha találkozol vele, s látod bizonyos illúzióit valahol, mondjuk egy kocsmában, vagy az utcán, miközben pénzt próbál keresni mutatványaival, első ránézésre nem tudnád megmondani, hogy a jégelf nem is mágus, csak amolyan kontár, aki ismer pár trükköt, néhány növény hatását, netalán néhány kémiai anyag hatását, de a tényleges varázsláshoz nem ért. Viszont nem adta még fel az álmát, hogy majdan hatalmas mágus lesz.
Viseletére jellemző, hogy talárt hord, mint a valódi mágusok, fején süveg díszeleg, bár a fehér szín helyett a kéket részesíti előnyben. Ez ugyanis illik a szeme színéhez. Egyetlen fehérre hasonlító öltözéke egy halványkék jól bélelt utazóköpeny, amelynek szegélyét fehér prém díszíti. Ha a süveg lekerül, akkor sem tűnhet fel senkinek semmi, hisz haja fehér, ami ugyan eredetileg is ilyen volt, bár akár a mágia is kifakíthatta. Fegyvert nem hord magánál többet egy, a combjára erősített díszes tőrnél. Van nála viszont egy kék tarisznya, amiben különböző kellékeit tartja. Abban lehetnek dolgok, amik egy felkészületlen támadót meglephetnek.
Általában lekezelően viselkedik másokkal, s felsőbbrendűnek tartja magát. Úgy viselkedik, ahogyan szerinte egy mágus tenné. De ez csak a felszín. Ha valakinek sikerül feltörnie a jégpáncélt, ami mögé rejtőzik, az gyorsan barátjává válhat az egyébként barátságos jégelfnek. Igazi történetét még senkinek nem mesélte el, az akinek ezt elmondja majd, az biztos, hogy fontos helyet foglal el életében, legyen az hű barátja, vagy igaz szereleme.
Pént. Nov. 16, 2007 1:35 am
