Amikor a szivárványszínű hajnal világosságot hozott a földre, és messze volt még a tenger felől érkező viharok ideje, éppen akkor, egy parányi elf kunyhóban, felsírt egy piciny újszülött. A félelf bábaasszony, mosolyogva hajolt a parányi arcocska fölé, és rövid gügyögés után, felpillantott az ágyban, lázas szemekkel pislogó anyára. Mosolya lehervadt arcáról, tekintetéből csupán a reménytelenség sugárzott, de a pici hegyesfülű leánykát, bebugyolálva, anyja mellére fektette.
-Hadd hallja még a hangod egy picit leányom… Beszélj neki…
S az elf asszony szót fogadott a másiknak, hangja lágyan duruzsolt a kicsi fülecskéjébe, aki elnyugodott, és apró ujjacskáját a szájába kapva, azonnal elaludt. Percek teltek el, némaságban. Senki nem volt képes megtörni a csendet. Ám ekkor váratlanul, sikoly kélt az elf asszony ajkáról, és karjait széttárta, mintha az egész világot magához kívánta volna ölelni. A bába felkapta a csecsemőt, és már fordult is, hogy a kelő nap fényében, az ajtó előtt várakozó sudár termetű, karcsú elf férfi, erős markába nyomja a leányát.
-Fogd… És sétálj kicsit vele… Menj…
A bába, karon ragadta a férfit, megfordította az ösvényen, és taszított egyet rajta. Az tétován, vissza-visszanézve indult el a folyó partja felé. Mintha bíztatást várt volna. De mire újra megfordult, már nem látta az asszonyt, az visszalépett a kunyhóba. A férfi, lepillantott a karjában tartott apróságra, és akaratlanul elmosolyodott.
-A Napra… De gyönyörű vagy…
Sóhajtotta el, majd a parton, egy kidőlt fa törzsére ült, és így ringatta a kicsit. Nem akart arra gondolni, mi történik a kunyhóban. Nem akart… Mégis minden egyes szívdobbanással újra hallotta a sikolyt, mely kitört az ajtón át…
Eközben a kunyhóban ádáz csata dúlt. Az Élet és a Halál küzdöttek ott. És hiába volt minden harc, végül a Halál győzedelmeskedett. Az elf asszony görcsbe zárult ujjai, erősen szorították a bábaasszony ujjait, arca elfehéredett, szája lilává vált. Majd egy utolsót, hatalmasat sóhajtott. Visszaadta lelkét a Teremtőnek. A félelf arcán könnyek futottak végig, hiszen nagyon szerette a kedves, gyönyörű asszonyt. S hiába óvta, hiába figyelmeztette, ne szüljön többet, az nem hallgatott rá. Négy fiú után, még felvállalta az ötödik gyermeket is, pedig nagyon nagy csoda volt, hogy ennyiszer megáldották őt az égiek. Igaz, a négy fiúból három nem érte meg az egy éves kort. A sorban a második fiúgyermek maradt meg csupán, ki messzi vidékekre indult, hogy megvívjon a gonosszal.
A bába gyorsan látott munkához, lemosdatta, rendbe rakta a halottat, kifésülte haját, lezárta szemeit. S csupán ekkor tárta ki a kunyhó ajtaját, és lépett ki a napfényre. Az ösvény felől, ekkor ért éppen vissza a férfi, karjában a piciny gyermek, már erősen nyöszörgött.
-Azt hiszem éhes lesz…
Mondta boldog tekintettel, de ahogy ránézett a másikra, benne szakadt a lélegzet. Majdnem elejtette a gyermeket, akit a bába alig bírt kiragadni kezeiből. A férfi berontott az ajtón, majd csak szívszaggató kiáltása harsant, és térdeinek koppanása a fa padlózaton, ahogy összerogyott.
-Neeeee!!!!!!
Hangja átszállt a piciny liget fái felett, ahonnan felröppentek ijedten a madarak, át a folyó felett, melyben még a halak is megmerevedtek egy pillanatra, át az erdőn, ahol vadak, és prédáik egyformán torpantak meg… Mindegyik átérezte a párját elvesztő férfi fájdalmát. A bábaasszony felzokogott, a pici leányka felsírt a karjában. Így végül, nem volt már idő a további kesergésre… Az élet nem áll meg…
Évek teltek, szárnyaltak tova, és az az elf kislány felnövekedett. Találkozott fivérével is, ki megtért a messzi földekről. Mesélt a hegyekről, melyeken átkelt, mesélt a hófödte országról, mely hidege ellenére is csodás, és mesélt a borzalmak földjéről is, ahol kardját a gonosz vérével lakatta jól. Ám egy súlyos sérülés megállította útján, és kénytelen volt visszatérni.
Aztán újabb évek teltek, békességben… Míg egy szomorú, szürke napon, az öreg elf férfi végleg belesorvadva a bánatba, párja után indult az ősök útján. Ekkor így szólt Kelderion a húgához.
-Menj a fővárosba Yilarith, és keresd fel, Christopher Mester iskoláját. Tanulj mágiát, boszorkányságot, hogy azzal harcolhass majd a gonosz ellen. Mert a gonosz nem alszik… Mindig rosszban töri a csúf fejét… Menj, és légy jó… Én is útnak indulok újra, az elátkozottak földjére, hogy harcba szálljak velük…
S akkor elváltak egymástól, az egyikőjük balra indul, a másik jobbra.
Yilarith hát elindult, hogy megismerje végre Santandriat, megismerje a világot, megismerje a mágiát…
Kedd Nov. 20, 2007 8:58 pm
