Heli folyó és környéke

*Sokat vágtázott, itt az ideje, hogy lova és ő is megpihenjen, az utolsó városban, sok finomságot összeszedett, ami most inyére válhat. Leül a fűbe, egy természet lágy ölébe, csodálja a tó halk zúgását. Lova bökdösi neki is, oda nyújtja azt, amit jár. Elgondolkozik, vajon mit kéne tennie, mennyen be a városba? Talán ott talál valami munkát, amivel lefoglalja a magát. Gondolkozás közben előveszi a kardját, és tisztogatni kezdi, ezek után, pedig egy kicsit élesíti, de csak finoman, ahogy apja tanította még annak idején. A gondolkodás lehet, hogy jó erény, de ebben az esetben nem lett okosabb. Visszateszi kardját helyére, teszi, lovát gondosan megsimogatja, majd vizet ad neki. Miután már ivott elteszi az edényt és felpattan a lóra. Aztán lassan, kecsen elkezd vele lépkedni, közben nézi ezt a szép tájat, de szinte olyan, mint a többi, már nem lát különbséget.
Egy lány, aki vágtat valakik elől, akik futva követik. Hát úgy dönt, hogy segít, lovat arra késztetve már siet is utána, hogy tudjon rajta segíteni. A lányt sarokba szorították de szerencsére ő idejében oda ért. Pont mögöttük van így megpróbálja magára felhívni a figyelmet, hisz mi értelme lenne, ha a lányt bántanák.*
- Hé srácok* mondja enyelegve* ne mondjátok már, hogy egy ártatlan aranyhajú lányt akartok bántani, ne már ez ma már nem olyan nagydolog. Itt vagyok én, mint nagyobb trófea.
* 3-an vannak, a parancsnok int a másik kettőnek ő addig egy tőrrel a kézben, táncol a lány körül. A két furcsa kisnövés egyén támad rövid kardokkal. Sirion előveszi a kardot, és taszítja a támadást. Egyelőre egy védekező pózt vesz fel, aztán az egyik szúrni próbál, amit ő sikeresen hárít oldalra, és ebből ő előny kovácsolva, egy szimpla forgás után már ő szúr. Nyakon kapta ellenfelét, aki földre zuhan, és remegve próbálja fogni sebét. A másik egy agresszív módban támad. Felülről akar lesújtani kardjával, elhajol a támadástól, és jobb lábával rúgja meg. Amikor hátra esik akkor főé lép, és szívébe szúrja kardját. Már csak egy maradt. Előveszi tőrét és a főnök felé dobja, aki pont le akarta szúrni a lányt. A kis orkot nyakon találta a kés, és egy mélyebb sebet ejtett rajta, valószínűleg ő sem éli túl.*
- Remélem nem esett bántódásod *már majdnem kiabálja szinte a távolból.*
- Nem, nagyon köszön* remegő hangon szól vissza a lány*
- Esetleg haza vigyelek?
- Nem itt lakom a közelben….
-Rendben, örülök a találkozásnak, ég veled!
* Lovához lép, szokásosan megsimogatja, aztán felül rá, megfordul vele, és már vágtat is ki az erdőből, aztán a város felé veszi az irányt.*

* Üres szavak, mind ártatlan fecsegés, amit ők itt összehordanak, nem lehet, hogy egy öregemberbe ennyi elszántság szorult, menne inkább főzni valami löttyöt, minthogy itt sepreget öreg szakállával. A másik, pedig ez a kis mitugrász herceg, aki a fiatalság hevében beszél, és cseppet sem tudja mi a dolga egy hercegnek.*
- Nyugalom öreg, nem kell a hülye károgása! Maradjunk abban, hogy szépen arrébb biceg mielőtt a kardom, beszélne helyettem.
* Aztán leszáll lováról és a herceg előtt áll meg, egy pillanatig szemébe néz, aztán térdre hajol, és úgy üdvözli.*
- Örülök a szerencsének!
* Mondja nyugodt hangon, majd feláll. Aztán az öreg felé fordul.*
- Ha lehet, akkor oldozza fel a lovam szabadságát, mivel nem akarunk egész nap itt lenni.
* Mondja egy kicsit erősebb hangon, majd várj, hogy tegyen valamit, mert már jól esne neki egy fogadó látogatása.*

* Így, hogy az öreg elment, talán még a kedv is jobb lett, mert mit ért volna, ha itt elkezd varázsolgatni. Manapság már senki sem hisz az igazi erejükben, talán valaki jól teszi, van, aki nagyon téved. Sirion abban, hisz amit lát, szóval nem tagadja meg őket, de nem is fordul hozzájuk alázattal. Aztán a fiatalra néz.*
- Na, ha már így adódnak a dolgok, akkor már mindenki mehet arra, amerre dolga van, hisz nem jó kedvemből álltam meg. Mondjuk úgy, hogy kényszeríttetek.
* Felpattan lovára, aztán kicsit kényelembe helyezi magát fekete lován. *
- Nos, nekem most mennem kell, ha nem haragszik meg, akkor mondjuk úgy, hogy faképnél hagyom. De ha jól nézem arcát, akkor már ennek a szürke szakálunak sikerült. Nos családi vitákba nem szeretnék bele folyni. Örülök a találkozásnak, de mennem kell.
* Miután elbúcsúzott itt az ideje, hogy tovább haladjon a város felé, hisz nem maradhat az erdő rabságában. Éjszakára be kell, vonuljon valahova, ahol egy kis magányság kíséri szerencsével.*

*Gilrondil az erdőben sétál élvezve a természet közelségét.Mivel mindig is imádta a fákat most is az erdőben sétál és eltündik hogy milyen nagy is Santadria erdejei.Mivel már keresztül kasul bejárta az erdőket így ismerte őket már nagyon jól.Mivel ismerte a környéküket is tudta és most épp egy folyóhoz tartott mivel rá fért egy kis pihenés és úgy gondolta hogy jó lesz egy kis pihenő a folyónál.És tudta hogy itt van egy út is ami a folyóig vezet az egyik része a másik meg a fővárosba.Most épp ezt az utat kereste de nem ment volna ki az útra a világ minden kincséért sem felfedve ezzel a kilétét.De mivel estére járt úgy gondolta hogy a folyónál fog éjszakázni mint máskor annyiszor is de azért a fák tövében fog lenni.Most is nyugodtan haladt az erdőben aminek a fáit narancssárgára festette a lemenő nap fénye.De ő szerette ezt az időt mivel ilyenkor kevés élőlény mozog és ilyenkor az elfek megőrzik kitünő érzékeit a sötétben is.Majd Gilrondil az úthoz közeledett és egyszer csak feltünt tőle nem messze az út aminek mentén akart menni.Mikor úgy döntött hogy elég messze van az úttól hogy ne vegyek észre ezért a folyó felé vette az irányt.De egyszer csak egy fa mögé huzódott be.Dobogást hallott amit lódobogásnak vélt.Egy lovas tünt fel az úton .Gilrondil nem látta tisztán az arcát mivel nem olyan szögből állt de látta hogy a lovas nincs jó kedvében de nem mérges.A lovas nyugodtan haladt lehetőleg nem véve észre Gilt akinek a ruhája mindig beleolvasztja a környezetbe.Majd Gilrondil úgy döntött hogy békén hagyja a lovast és elindul a folyó felé.De óvatlanul rálépett egy faágra ami szétroppant a csizmája alatt.Ilyen figyelmetlenség még nem igen fordult elő vele de már nem tudott vele mit kezdeni.Reméli hogy a lovas nem veszi észre ha igen akkor visszabujik a fa mögé majd odakiált neki gondolkodás után..
~Békénhagyom mivel nem akarok harcot és szerintem ő sem~*gondolta Gilrondil és távolról a lovasnak kiáltott de úgy hogy ne fedje fel kilétét.
-Menj békével idegen.Nem akarok veled harcolni és menj a dolgodra.-*mondta Gil majd úgy döntött hogy elővesz egy vesszőt a puzdrájából és a kezébe helyezi ha az idegen mégis harcolni akarna.Majd óvatosan kilesett a fa mögül.Majd várta hogy a mi fog történni.

* Már itt volt az ideje, hogy elmenjen a dolgára, először az idegen tartja fel, utána, pedig a lovát varázsolják el. Ahogy egyre jobban távolodik a helytől, hírtelen egy reccsenést hall, nem tudja, mi lehet az de, egyből megáll lovával. Amikor jobban körül néz egy alakot, lát, de nem lehet látni pontosan ki vagy mi is az. Amikor oda szól neki, hogy haladjon tovább békével, kicsit felkapja a vizet, miért kívánja neki mindenki azt, hogy haladjon békével, neki már elege van ebből. Vissza se szól, csak halad tovább egyre közelebb ér a városhoz. Amikor beér lassú és kecses léptekkel halad tovább. Nézelődik de, nem lát semmi olyasmit, ami egyelőre érdekelné.*


folyt. a fogadóban

*Miután Gilrondil látja hogy az idegen visszase szól hanem elindul a dolgára a vesszőt visszarakja a puzdrájába.
~Szóval nem érdekelte hogy ki az és mit akar.Na mindegy most ne ezzel foglalkozzak.-*gondolja végig a történteket Gil majd elindul a folyó felé ahová igyekezett.Szép lassan halad mivel már közel az este és ő szereti mikor minden olyan csendes a természetben és semmi se zavarja a nyugalmat.Majd halad a folyó felé.Hallja hogy egyre közelebb jut mivel egyre hangosabb a folyó sodrása.Majd megérkezik a kívánt helyre.Kicist párás, de ez nem zavarja Gilt abban hogy kipihenje fáradalmait.Szokásosan sétál ahhoz a fához ami kicsit különáll az erdőtől.Majd gyorsan felmászik a fára és a tetejéről körbekémleli a területet hátha valaki meglátta.De senkit nem vesz észre ezért kényelmesen elhelyezkedik a fára az íját és a puzdrát is biztonságos helyre teszi.ennél jobb helyet el nem tudna képzelni alvásra ezért nyugodtan álomba szenderül.

*Figyelemmel kíséri a hölgy kirohanását a fogadóból, majd az ajtó kinyitását. Rendületlen arccal, hátra tolja a székét, majd feláll, sodronyingét kezébe veszi.*
- Ismét elnézését kérem. A legközelebbi viszontlátásra. –
*Majd megtekinti a plakátot.*
- Ja és jelentkeznék testőrnek is, szívesen. –
*Majd kilép az ajtón, elindul Yilarith után. Messziről látja, hogy merre megy a lány, nem szeretne hozzá túl közel kerülni.*
*Az utca szélére tekint. Egy fehér liliomot gyengéden fújja a szél, Elkor közelebb lép a virághoz. Leguggol. Megtekinti a gyönyörű virágot, gyengéden megfogja, hogy orrához húzza, megszagolja, majd elengedi. Feláll, kihúzza tőrjét a helyéről, újból leguggol a virághoz, majd gyengéden levágja azt helyéről, de csak úgy, hogy minden ott maradj kivéve azt a szálat. Feláll. Kardját tokjába rakja, majd a liliomot gyengéden a kezébe tartja, a szálánál fogva.*
*Továbbmegy, míg meg nem látja a tisztáson Yilarithot, majd mikor elindul a hölgy végig rajta, tartja szemét, de látja, hogy egy őzikéhez megy. Ő is elindul Yilarith felé, mikor odaér hozzá, és az őzikéhez, halkan megszólal.*
- Elnézést, hogy ily neveletlen módon követtem, de meg kell köszönöm, hogy többször is segített rajtam. –
*A hölgy felé nyújtja a liliomot.*
- Hát, az ön gyönyörűségéhez, ugyan nem mérhető, és talán ennél jóval többet kéne nyújtanom önnek, de sajnos ezt tudom nyújtani csak. –
*Lágy, nyugtató hangon szól a hölgyhöz, hisz az állatokat, a természetet ő is szereti.*

Nem veszi észre, hogy valaki is követné őt. Csupán akkor hallja meg a halk néptek neszeit, mikor már a követő, a patak innenső partján áll. Megfordul, hogy ha kell, testével védje a kis őzgidát. Az állatka fején pihentetett keze alatt érzi, hogyan remeg meg.
~Nyugalom. Barát.~ Küldi a nyugtató szavakat az őz elméjébe, majd megvárja, míg Elkor mellé lép. Szabad keze átveszi a virágot, majd megcsodálva annak szépségét, felpillant a férfire.
-Szép, köszönöm...
Elengedi az őzike fejét, hogy másik keze is szabaddá válljon. Ujjai közé öleli a virág szépséges kelyhét. Majd parányi szomorúsággal felpillant Elkor íriszeibe.
-Tudtad, hogy a virágok énekelnek?
Kérdezi meg halkan, haloványan elmosolyodva. S míg tenyerében tartja a liliomfejet, elengedi a szárát, s azzal a kezével előre nyúl. Ha Elkor engedi, akkor a férfi homlokára simítja másik tenyerét.
-Hunyd le a szemed...
Suttogja, s megvárja, míg Elkor teljesíti a kérését. Ekkor összeköti a férfi elméjét, a virággal. S ha minden jól sikerül, Elkor fejében, egy bánatos, lágy, de csodálatosan szép dallam szólal meg.

~Ezerszer áldott édes napfény,
ölelte kelyhem bársonyát.
Végtelen ég kékjében láttam,
örömömnek hajnalát.
S láttam az esőt, láttam a vihart.
Láttam napot, holdat, havat.
De testvérim között élnem már,
soha többé nem szabad.
De virágok sorsa mégis ez,
s boldoggá így tesz a lét.
Letépve bár, mégis élek,
mert szeretetből lettem tiéd.~

Ahogy véget ér az édes dallam, elengedi Elkor homlokát, és hátra lép egyet. Felpillant a férfi íriszeire, majd elmosolyodik. Szemeiben apró könnyek csillannak meg, nagyot nyel, halvány pír fut arcára, ahogy suttogva megszólal.
-Látod... Elárult a virágod téged...

*Hagyja, hogy a lány megérintse homlokát, szemét becsukja, majd hallgatja a szépen csendülő dallamot, mikor véget ér a vers meglepődik, ugyan ezt nem szándékozza Yilarith tudomására hozni.*
- A virágok azt árulták el, amit én is elárultam volna. Megtették helyettem, azt, ami az én kötelességem lett volna. –
*Majd a hölgy hátralép, amikor leveszi kezét Elkor homlokáról, Elkor a kéz után nyúl, hogy gyengéden elkapja Yilarith kezét. Majd szemeit a hölgy szemeinek rabságába tartja, nem szándékozik tekintetét elvinni a gyönyörű szemek rabságából.*
- Úgy érzem el, kell mondanom, hiába árultak el a virágok, nekem kötelességem kifejezni érzéseim. Megmentette az életem, és segített sebemen, maga az, akibe megbízhatok. Csak azt mondhatom, amit a virágok súgtak önnek, se többet, se kevesebbet. –
*Majd elcsendesedik, hisz hiába nyugtató a hangja mások számára, számára Yilarith daloló, nyugtató, kedves hangja jelenti azt, amit mindörökké hallani szeretne.*
- A növények elárultak. Titkolnom kellett volna, hogy mi nyomja lelkem? Ha szenvedek, legalább úgy szenvedjek, hogy kiadjam minden titkom. És… Maga az egyetlen, akibe megbízhatok, úgy érzem. Egy jött-menten segített, nem sokan tették volna meg, sőt, magán kívül szerintem senki más. Nemes lélek, és a mai világban ez ritkaság, főleg a főuraknál. Higgyen nekem, sok befolyásos embert ismerek, és megnyugtatom, az alsó nép nem túlzottan érdekli őket. –
*Kisebb szünetet tart, átgondolja mondanivalóját.*
- Maga meg segített, nemesen, szegényen egyaránt. Nem zavarják a társadalmi rétegek. Pedig máshol egy kocsmáros örül, ha egy nemessel történik valami, a jobbágyak pedig ünnepélyt hirdetnek. Ön egy csodálatos teremtmény, nem ismertem egy ilyen jó elfet még soha. De most megismertem, az ön személyében. –
*Tekintetét még mindig a másik szemébe tartja, keze még mindig a másikét érinti.*

-Kötelessége? Óh nem. Nem lett volna kötelessége. Hiszen, nem azért segítettem, hogy hálás legyen.
Suttogja el, miután Elkor megfogva kezét, nem engedi el. Hiszen valóban nem ezért segített. Ám a férfi szavai zavarba hozzák. Annyira, hogy még a korábban használt tegezésről is átvált magázásra. Talán azért, mert Elkor sem tért át a tegezésre, hiába is kérte a férfit. Kis szomorú csillogás költözik a tekintetébe, ahogy végig hallgatja a szavakat, majd elmosolyodik.
-Kérem... Ne azért ragaszkodjon hozzám, mert segítettem...
Buta szavak. El is hallgat azonnal. Hiszen nem is ezt akarta mondani. Hanem azt szerette volna, hogy ne azért szeressen belé Elkor, mert képes volt alkalmazni egy olyan tudást, melyet másoktól tanult el. És hogy, hálából se szeresse őt.
Szeresse azért, mert őt magát szereti. A lelkét, a testét. A kedvességét, a hangját. A tekintetét, az illatát. Mindazokat, melyeket ő is megszeretett a férfiben.
Szeretné kihúzni a kezét a férfi kezéből, hogy elfordulhasson, hogy magára maradhasson a gondolataival, érzéseivel. Szeretné tisztába tenni az egészet, egyenesbe hozni, ami görbének tűnik. Még sem teszi. Nem húzza ki, mert az azt jelentené, hogy nem érintheti. S hiába is tesz akármit, jól esik neki, ahogy Elkor a tenyerében tartja az ő kezét.
-Hát... Nem azért adtad nekem a virágot, hogy elárulja szíved titkát?
Újra tegez. Talán ez árulója nagy zavarának. S mikor jómaga is rájön erre, valóban lángba borul a bájos arc. Halk sóhaj szakad fel belőle, ahogy felpillant a férfi íriszeibe.

- A virágok is elmondhatják azt, amit én érzek ön iránt. De a virágok szava, nem olyan, mint ha az én számból hallaná érzéseim. -
*Nem szeretné, hogy Yilarith úgy higgye, hogy Elkor csak azért szereti, mert segített rajta. Nem azért szereti. Azért szereti, mert oly gyönyörű, oly nemes szívű, és… nem lehet leírni, mily csodálatos elf is Yilarith.*
*Érzi a hölgy zavarodottságát, nem tudja, mit tegyen. Tehetetlen. Majd egy verset első négy sora fogalmazódik meg benne, amit szépen lassan tovább költ:
- Egy bolondos kis sugár volt
mi lángra gyújtott engem,
mit nem rég láttam meg
mosolygó szemedben.
Korhadt, könnynedves fa volt
mit a szikra lángra gyújtott,
hol nemrég fázott a szív
most meleg fény gyúlt ott.
Tápláld a tüzet kérlek!
Ne hagyd kialudni,
olyan jó most megint
lángra gyúlni
Minden mosolyod
mi felém néz kedvesen
újabb hasáb a tűzre,
fürdök a melegben.
A fények ott táncolnak
most már minden falon
ha a tűz égni akar,
én égni hagyom
s melegítelek téged
szemem tüzével,
szíved csokorba kötöm
szerelmes fényével. –
*Ez fogalmazódik meg fejében, melyet nem bír magában tartani, és halkan elszavalja, hogy csak a természet, és Yilarith halhassa.*

Csak áll némán, és hallgatja a férfi lágy hangját, ahogy a vers sorait mondja egyre csak, bevallva ezzel érzéseit. Mit számít már, hogy más is hallhatja? Nem érdekes. Hallja csak az erdő, hallják a madarak, a vadak. Hallja a víz, a lég... Hallja meg mindenki, hogyan talált egymásra két szív.
Merthogy, ő sem érzéketlen Elkor irányában, azt már érzi, tudja. Mégis, mintha ezernyi pecsét zárná le most ajkait. Képtelen megszólalni, válaszolni. Pedig a férfinek biztosan jól esne, némi bíztatás, egy kedvesen elsuttogott szó. Miért nem képes megszólalni mégis? Miért nem önti ő is szavakba mit érez? Talán, mert oly nagyon elragadták az érzelmek, s emiatt képtelen ajka szólásra nyílni.
Ujjai ölelésébe zárja a hamvas szírmú virágot, melynek énekét ő még mindig hallja. S közben fülében ott zúgnak, suttognak Elkor szavai. Háta mögött az őzgida, felcsapott fejjel, füleit forgatva figyel, hogy a legapróbb jelre is, képes legyen azonnal megugrani a sűrű felé. Izmai remegősen várják a pillanatot, miközben lénye odaragadt a csodához, mert hogy, ő is érzi... Érzi, ahogy két szív egymás felé nyúl.
-Oly váratlanul jöttél... -Suttogja el végül, mikor képes megszólalni, s közelebb lép Elkorhoz. Szinte már érintik egymást. S szavai mögött ott van az örök bizalom, hogy: Ugye nem mész el, oly hirtelenséggel? Igen... Talán épp emiatt nem volt még képes arra, hogy megnyíljon a lelkével. Fél, hogy elveszíti azt, amire még csak épp az imént lelt rá. Szabad keze a férfi keze felé indul, hogy ha Elkor engedi, törékeny ujjait a férfi tenyerébe csúsztassa. S ha megfogták egymás kezét, akkor suttogja el újra.
-Váratlanul jöttél Kedves... Nem voltam még felkészülve rád... Sétáljunk...

- Sétáljunk, ha kegyed így kívánja. -
*Gyengéden megfogja Yilarith kezét. Oly szívesen tartaná kezébe a hölgy kezét örökké, de tudja, hogy nem lehet. Majd fejébe, de inkább szívébe újabb vers rímei kezdenek mondatokká alakulni. Halkan a lány fülébe súgja:*
- Az ibolya lila, a rózsa piros,
szeretlek, de tudom, tilos,
szeretlek, mint hal a vizet,
szeretlek, mint madár a szelet,
szeretlek, mint fa az ágat,
szeretlek, régóta várlak. –
*Szavalja halkan, hogy csak Yilarith hallhassa, majd költészete most sem hagyja nyugodni, az első verset még el sem mondta, mikor már a második is megfogalmazódott fejébe:*
- Szeretlek.
Mily kevés a szó.
Hogy mondjam el,
Mi el nem mondható. –
*Majd felidéződik benne az, hogy Yilarith sétálni hívta őt, nem pedig buta versek szavalására. Így hát el is indul. Kezébe ott tartja a hölgy kezét, és reméli, hogy Yilarith is követi őt.*

Lépnek párat. Elkor tenyerébe zárja az ő törékeny ujjait. Ám két lépés után megtorpannak hirtelen, hogy a férfiból újabb szavak bukjanak elő. S a soroknak zenéje van. Szinte kedve lenne énekelni. De most csak elmosolyodik, elpirulva, hiszen ez már közvetlen vallomás. Aztán újab, rövidebb vers, mely után lassan indulnak megint tovább, beljebb az ösvényen, távolodva a pataktól kissé.
Végül most, ő állítja meg lépteiket egy pillanatra, ahogy befordul Elkor elé. Felpillant a férfi íriszeibe. Egészen közel lép.
-Annyi szépet mondtál nekem, és én nem tudom szavakkal viszonozni. Mintha elvesztek volna a szavak. Egyet nem találok, mely kellően kifejezhetné, mit érzek. Mert a szó szeretlek, oly kevés erre már. Úgy érzem, képtelen vagyok nélküled élni, ahogy a föld és a növények eső és napfény nélkül. Többet jelentesz nekem, mint méhnek a méz, vagy mint szomjazónak egy csepp víz. Megfulladok, ha arra gondolok, el kell válnunk...
Elhallgat, s mire elsorolja gondolatait, zavarba jön saját érzelmeitől. Legszívesebben megint elrohanna, bele a világba. De ujjai még mindig ott pihennek Elkor tenyerében, és ez olyan jó, olyan kellemes érzés. Nem is szeretné elhúzni onnan. Sőt...
De jajj! Hová gondol?! Hiszen, még nem is ismeri a férfit!
De számít ez? Számít? Számít, ha két szív egymásra talál a vadonban?
Zavartan fordul el, kipirult arccal, és tekintete megpillantja a kettőjüket követő őzgidát. Ahogy ők megtorpantak, az állat is megállt mögöttük. Akaratlanul mosolyodik el, végül bizakodón pillant újra Elkorra, bízva abban, a férfi tudja, mit kell tennie.

*Hallgatja Yilarith biztató szavait, majd mikor a lány elcsendesedik, tudja, mit kell tennie, de egy pillanatra habozik. Jó ez így neki? Hisz csak pár órája ismeri. Fejében e gondolatok játszódnak le, de szíve mást diktál.*
*Közelebb lép Yilarith-hoz. A lány kezeit még mindig kezébe tartja, gyengéden. Olyan közel lép a lányhoz, amilyen közel csak lehet. Arca Yilarith arca felé indul, lassan, míg el nem ér a hölgy arcához. Ajkuk találkozik.*
*A világot jelentené Elkornak, ha Yilarith nem lökné el magától, de néhány másodperc múlva Elkor visszahajtja fejét.*
- Elnézést. Viselkedésemre nincs mentség. - *lesüti fejét* - Bármit mond, megteszem, csak bűnömet bocsássa meg. –
*Elcsendesedik. Magatartására nincs mentség, és hiába mondott Yilarith oly szép szavakat fülének, tudja, hogy nem teheti meg. De a pillanat még mindig adott neki. És hát az előző pillanat maga a mennyország volt Elkor számára.*
*Újból felemeli fejét, és közelebb hajtja Yilarith arcához. Újból egy csókot lop a hölgytől. Tudja, hogy ez lesz a végzete. Nem bír ellenállni, e földöntúli szépség ellen.*
*Hátra lép és lesüti fejét.*
- Nem tudom, mi eshetett belém, az ördög szállhatott, meg vagy talán még annál is rosszabb. Vétkeimre nincs mentség, és soha nem nyerhetem el bocsánatát. –
*Elcsendesedik, várja, hogy mit mond Yilarith.*

Édes, apró, gyengéd csók. Kettő is, és közben szabadkozó szavak. A szíve a torkában dobog, hiszen semmire nem vágyott jobban, minthogy ajkai érinthessék Elkor ajkait. S lám, itt az erdei ösvényen, megtörtént a csoda, amire várt.
-Nem, ne.... cccsssss...
Emeli meg kezét, és lép azonnal Elkor után, hogy finom ujjait a férfi ajkaira illessze, megakadályozva ezzel a további szabadkozó, szánó-bánó szavakat. Most ő lép egészen közel, és tekintete még mindig fogva tartja a férfiét, ahogy ujjai is annak ajkát.
-Kérlek... Ne mondj ilyet. Hiszen, nem tetél semmi rosszat. Nincs bűnöd... Vagy ha van, akkor én is épp oly bűnös vagyok. Óh, igen... Igne, igen... Hiszen én csábítottalak el... Én vagyok a vétkes szerelmem... De jajj! Miket is beszélek, hiszen talán épp emiatt tettél olyat, melyet nem is akartál volna megtenni... Látod, látod, mennyire nagy az én bűnöm?
Folynak belőle a szavak, hogy megnyugtassa a másikat, majd a végén elengedi a férfit, és most ő lépked hátra, majd megfordul, és sietős léptekkel indul előre az ösvényen, mintha elfutni szeretne.
Igen, elfutni. Hiszen Elkor bűnnek tartja, hogy megcsókolta. Vajon miért? Talán, mert nem is szereti. És akkor meg, ő minek töri itt magát? Bevallja érzéseit, pedig lehet, hogy a férfi csupán játszik vele. Azt mondja, talán az ördög szállta meg, vagy még annál is rosszabb? Óh, egek! Mi lehet még annál is rosszabb? Talán épp az, hogy becsapta őt...
Szinte észre sem veszi, hogyan gyorsul fel a lendülete, hogy már szinte tényleg fut... S az őzgida, rémülten ugrik meg, s követi egy jó ideig, majd hirtelen bevált a fák közé, hogy végleg magukra hagyja kettőjüket.
Rémült, ahogy ő maga is. Rémült, mert nem akarja elveszíteni a meglelt szerelmet. Pedig, ha Elkor nem szereti őt, akkor úgy sincs már értelme semminek. Halálosan megijed, és lendíti megint csak előre.
Most már valóban rohan... Hogy hová, merre, azt maga sem tudja...
Az ösvény váratlanul ér véget. Mögötte szakadék... Lenn, vagy húsz méter mélységben, a folyó hömpölyög... Oly annyira rohant, hogy nem is hallotta meg a hangját. Megfogja a lendületet, de az egyensúlyát elveszíti, ahogy megcsúszik a lába.
Egyetlen másodperc, míg a levegőben van... szinte érzi a repülés lényegét. Ám a következőben, már riadtan, sikoltva kap a karja oldalra, s ujjai egy kiálló gyökér köré fonódnak. Hangos nyekkenéssel csapódik a sziklafalnak. Tüdejéből kiszorul a levegő, de ez megint csak egy légvételnyi idő... aztán...
-Segít... segítség... -Nyögi, majd végre megtalálja a hangját, és reméli, hogy Elkor még nincs olyan nagyon messze, hogy ne hallja meg.
-SEGÍTSÉG!!!! SEGÍTSÉG!!!!

*Nem kérdés, egyből Yilarith után rohan.*
~Miért? Miért?~
*E kérdésekkel zavarja meg lelki békéjét, de majd mikor feltűnik a szakadék, aggodalmas arccal, de lassan indul a szakadék felé. Bízik benne, hogy nem lesz igaza. Majd mikor letekint a szakadékba, igaza bebizonyosodik.*
*Hasra fekszik. Kezét lenyújtja.*
- Itt vagyok. Bízzon bennem. Én magára bíznám az életem, bízzon ön is bennem. Kérem. –
*Keze a mélybe. Megszeretné, fogna Yilarith kezét. Ha ő engedi, hogy megfogja, akkor a hölgy csuklóját fogja meg, majd balkezével is megfogja, ha Yilarith engedi. Lassan felfelé kezdi húzni. Gondolatai közbe elkalandoznak, de figyelme ott marad, ahol kell. Gondolatai már azt szeretnék, hogy a hölgyet magához ölelje. Lassan felhúzza a mélyből. A lány már biztos talajon állhat. Elkor hátraesik. Yilarith kezét még mindig fogja. Ha szerencséje van, akkor a hölgy pont ölébe esik, ahogy a férfi hátrazuhan. Ha így történik, akkor Elkor magához öleli, és megcsókolja a lányt, ha nem így történik, akkor a férfi, ott marad a földön, ülve, és Yilarithot útjára engedi.*
- Oly kimondhatatlan jó, hogy itt vagy mellettem. Legszívesebben soha el nem engednélek, kérlek, ne menj el. –
*Ezeket a szavakat suttogja Yilarith fülébe, akkor, ha a lány az ölébe esik.*

Átkos ösvény... Miért nem vette észre időben, hogy véget ért? S miért volt oly kavicsos a széle, hogy azon kicsúszhatott a lába? Ujjai markolják a gyökeret, talán húsz centire a peremtől, s alatta a hatalmasnak ható mélység. A karja kezd elzsibbadni, és a félelem átjárja. Mi lesz, ha Elkor nem hallotta meg őt, s a karja már nem bírja majd tovább tartani? Hiszen felmászni egyedül képtelen. Nincs semmi kiszögellés, semmi, amivel segíthetne magának.
Már épp végleg kétségbeesne, mikor egy hang szólal meg a feje felett. S egy erős kéz kulcsolódik csuklójára, mellyel kapaszkodik. Megkönnyebbül. Felnyújtja másik kezét is. Aztán, ahogy lassan, de biztosan mozdul felfelé. Elkor felhúzza. Először csak a feje éri el a peremet, aztán már fenn van a törzse is. Ekkor Elkor is fordul már, hogy nehogy mindketten visszazuhanjanak, és végül a férfi magára húzza őt. Másképpen ez nem is ment volna.
Így végül rajta fekszik Elkoron. Egy pillanat csupán, míg tekintetük egymásba fonódik, s a következőben a férfi megcsókolja. Talán kicsit szenvedélyesebben, mint az előbbiekben. Aztán szavak hangzanak el, és bizony szinte akaratlanul neveti el magát. Megkönnyebbülten, hogy megmenekült.
-Kérhetsz tőlem bármit, csak egyet nem... hogy elmenjek... Látod, nélküled már veszélybe is kerülök azonnal. Elvesztettem az eszemet, és csak futottam bele a világba. Hát ezt okoztad bennem Elkor Rihn.
Most ő mondja a szavakat, majd gyengéden csókot lehel a férfi ajkára, aztán lassan feltápászkodik. Leporolja magáról a kis baleset nyomait, majd, ha Elkor is felállt, hozzálép, és egyszerűen, hozzábújik, átölelve a férfit a karjai alatt. Fejét a mellkasára hajtja, és lecsukja egy picit a szemeit. Így suttog.
-Köszönöm... Nem tudom meddig bírtam volna... Megmentetted az életemet...