Fogadó a Szövetség Pajzsához

Zavarba hozza a férfi unszolása, miszerint ne szólítsa Uramnak. De hát akkor hogyan is szólíthatná? Halkan felsóhajt, majd íriszeit Azlah tekintetébe fúrja.
-A férfi a pult mögött, nincs túl jól... Elég súlyos a sebe. De ha észhez tér, akkor már mozgatható lesz annyira, hogy ágyba fektessék... Betört a koponyája.
Aztán elpillant az ébredező nő felé, és megkönnyebbül. Hát nála is célt ért a segítség. Ám Azlah szavaira őjra visszafordul a férfi felé, majd meghajol kissé. Hiába is tiltakozik Azlah. Ez egy berögzült szokás, mit tehetne ellene?
-Uram... Megtisztelsz... Örömmel el is fogadnám... csak... Én... Christopher mester iskolájába szeretnék tanulni... De ha...
Megakad, és épp ezért, el is hallgat. Nem szeretné megsérteni az uralkodót, de a céljait sem szeretné félre dobni. Ha a férfi lehetőséget adna rá, hogy a testőrségben végzett szolgálata mellett a mágus iskolát is látogathassa, akkor persze, egészen más a helyzet. Csak hát, hogyan is mondhatná ezt el?
Ekkor lassan megfordul, és egy-egy pohárba tiszta vizet tölt, mind Azlah-nak, mind Aralinth-nek, és visszalép a csomagja mellé. Kis tasakot vesz elő, majd belőle, apró kanállal port szór a vízbe, mindkét pohárba. Megkavarja őket, majd először a nőnek, majd a főheregnek is átnyújtja a poharat.
-Jó lenne, ha meg tudnátok inni. Kissé kellemetlen az íze, leginkább valami förtelmes mosogatólére hasolnít, de viszont sok erőt tartalmaz. Jobban lesztek tőle...
Elmosolyodik. Reméli, bíznak benne annyira, hogy megisszák, hiszen, nem megmérgezni kívánja őket. Ha mindketten elveszik tőle a poharat, akkor visszatér a pult mögé, hogy megvizsgálja a harmadik sérültet, aki még mindig eszméletlen, de legalább már a sebe nem vérzik. Ekkor újra Azlah felé fordul, tiszteletteljesen elmosolyodik, majd kis meghajlás után szólal meg újra.
-Uram, ha elfogadnál tőlem egy tanácsot, akkor legközelebb, ne saját magad próbáld ki, a felveendő testőrt... Még a végén komoly bajod esik, amin már én sem tudok segíteni...

*Esős idő, mikor egy vándor érkezik. Csuklyája eltakarja arcát, talán még ő maga se lát ki, de lehet, hogy nem is szeretne. Köpenye már megázott az út során, gyomra korog, szája kiszáradt. Teste már alig vonszolja magát.*
*Halkan nyikorog az ajtó. Lassan, csendesen, talán csak a szél csapkodja, mikor az ajtó teljesen kinyílik egy térdre esett férfi, hull be rajta. Teste gyönge már, jó pár napja nem evett semmit, kulacsából is elfogyott már a víz, az eső talán, ami idáig elkísérte, és talán csak a szél lökte be az ajtón. Még eszméleténél van, még él, de meddig, nem tudja senki.*
- Kérem, segítsenek. – nyögi ki az utolsó szavakat, szeme már rég lecsukódott nem lát ki rajta, száját is alig nyitja ki, csak halkan, fájdalmasan nyögi ki a segélykérő kiáltást. Fekszik az ajtóba. Lába még az esőbe van kint, felsőteste viszont már bent pihen a fogadó padlózatán. Arca bal oldalán fekszik, de a csuklya van a feje alatt, ahogy vizes köpenye rajta. Kardjai még mindig oldalára kötve, de már a földön fekszenek. Íja, és tegeze hátán fekszik, ami még jobban testéhez szorítja, nedves köpönyegét, ami következtébe inge is átázik.*
*Nem fog fel környezetéből semmit, ébren van még ugyan, de szeme zárva, fülei nem értenek semmit, orra már csak a port szívja fel, és fújja el a fogadó padlózatáról.*
*Nem tudja, hogy a körülötte lévő világban más is szorul segítségre nem csak ő.*
*Lassan kezdi elveszíteni eszméletét és mély álomra szenderülni, annyi ereje van még, hogy kezét előre nyújtsa, felemelje, és így könyörögjön segítségért.*

A végtelen idő megáll egy pillanatra, majd pár légvétel után újra indul a kerék, hogy újabb utazót kavarjon be a fogadóba. Akaratlanul fordul a nyíló ajtó irányába, de nem túlzottan foglalkozik aztán vele, hisz az alak, a hírdetmény felé indul. Egyértelművé válik számára, hogy ő is Azlah herceg őrségébe kívánkozik. Még egyszer megvizsgálja a kötést a herceg lábán.
-Csak óvatosan. Ha lehet, még ne nagyon álljon rá. Kímélni kell. A hölgyet pedig el kéne szállásolni kis időre, míg rendbe jön. A fogadósért is megtettem mindent...
Mondja el a szavakat, majd most már saját dolga után... nézne. Ha... De mindig ott van az a ha. Hiszen megnyílik az ajtó, és nem is csukódik már be, hiszen aki érkezik, ott esik össze, megakadályozva ezzel a tölgy záródását. Ösztönösen fordul, és indul arra felé, miközben elgondolkodik egy pillanatig azon, hogy micsoda szerencse, hogy ma erre tévedt.
Megáll a férfi fejénél, mert hát ez a testalkatából jól kivehető, és bár a csuklya takarja fejét, azért ezt még meg tudja állapítani. Lehajol, megragadja a köpenyt az alak két vállánál, és erőtelejesen megrántja, ahogy hátra lép vagy kettőt. Így húzva be az ajtóból, az pedig halk kattanással becsukódik. A következő, hogy az íjat és a vesszőket tartalmazó két tegezt, leoldja az eszméletlenség felé zuhanó férfi hátáról, majd határozott, de szakértő mozdulatokkal a hátára fordítja. Szétnyitja a köpenyt, és nem lát sérülést. Ez jó is lehet, meg rossz is. Rossz, ha belső sérülései vannak, melyeknek nyomát nem látja az arcon épp, ami reményt kelt, és jó, ha csupán a kimerültség okozza a tudatvesztést. Ezzel pedig tud mit kezdeni.
De azért a legszükségesebbeket megteszi előtte. Lecsatolja a köpenyt, majd a derékról a fegyverővet is, így téve kissé lazábbra a másik öltözetét. Sőt tovább megy, a csuklyát is félre söpri az arc elől, s ahogy rápillant halkan sóhajt fel. Nem véletlenól mondják az elfeket a szépek népének. Az elf férfi is, vonzó arccal rendelkezik. Ujjai gyorsan végig tapogatják a testet, de csak sodronyingbe ütköznek, melyek nem árulnak el semmit a másik sérüléseiről. Így aztán a táskájához lép, és egy kisebb, meg egy nagyobb üvegcsét vesz elő. Így lép vissza a földön fekvő mellé, majd ül le, és vonja annak fejét az ölébe.
Kinyitja a kisebbik üveget, és a csípős szagú szert a férfi orra alá tartja. Megvárja, hogy amaz mélyen belélegezze, és ha megrebbennek a szemhéjak, csak akkor zárja el megint az illó anyag útját. Ekkor veszi elő a másik üveget, melyben valami sötét színű esszencia lötyög, és kihúzva a dugót, pár cseppet a férfi ajkai közé csöppent. A szer egy gyógynövény, mely kissé ánizsos ízű, de frissít, és szomjoltó is. Annyira épp elég, míg a férfi, ha észhez tér, elmondhatja mi történt, hogy további segítséget tudjon nyújtani.
-Üdv... -Pillant a felnyíló íriszekbe.- Megsérültél?

*Tüsszent egyet a szagra, amit az orra alá nyomnak, de szemét lassan tudja kinyitni, az italt, amit szájába töltenek, nehezen nyeli le, de lenyeli, most bármilyen folyadék jó neki, ami szomját csillapítja, majd amikor eszméletéhez tér, vállához kap. A sebe iszonyatosan fáj neki, arca hirtelen falfehérre változik, másik kezét a seben tartja, mikor rádöbben, hogy egy ifjú hölgy mentette meg, halkan megszólal.*
- Köszönnöm. Nem nincs semmi bajom - *kezét elemeli válláról.*
- Nem nincs semmi bajom, csupán csak a fáradság, a kimerültség az éhség, és a szomjúság vitt engem az ájulás szélére. De most már jobban vagyok, köszönöm. –
*Fegyvere után kap, hogy biztosan tudja nála maradt, nem találja magánál. Felugrik.*
- Ne haragudjon. Nem látott véletlenül két tőrt, és egy tegezt, amibe íj és vesszők vannak? Családi örökség, nem hagyhatom el. –
*Ismét vállához kap, most már nem a fájdalomtól, hanem, a család szó miatt. Ugyan még mindig sajog a válla, de már nem érzi annyira. És most egyébként se az érdekli legjobban, hanem fegyverzete.*
- Bocsásson meg, hogy ilyen neveletlen voltam. Megmentette az életem. - *meghajol a hölgy előtt. – A nevem Csuklyás Elkor, de szólítson nyugodtan Csuklyásnak, vagy Elkornak. –
*Majd feláll. Tarisznyáját helyén találja, amibe hát nem kevés pénz csörög. De úgy érzi, meg van mind. Nem zavartatja magát, még mindig fegyverével foglalkozik, amit még mindig nem lát, vagy talán csak a saját szemétől nem látja, amivel még egy kicsit homályosan lát.*

A férfi lassan magához tér, de szemmel láthatóan zaklatott. Szerencsére nem sérült meg, ahogy azt elmondja, így hát ő csak tétlenül nézi egy kicsit, amíg felugrik, és a fegyvereit keresi. Lassan feláll ő is, és még mindig nyugodt. Elmosolyodik.
-Nyugodjon meg kérem. A fegyvereit odatettem az asztalra...
Mutat nem messzire az egyik asztalra, épp Elkor háta mögé. Ott vannak a tőrök, kardok, íj, vesszők, minden, amit leszedett az ájultról, hiánytalanul.
-Yilarith Elradrien vagyok... Örülök Elkor, hogy megismertem.
Mutatkozik be ő is, majd ellép a férfi mellől, hogy a fogadós helyett pultos legyen egy kis időre, és első sorban, vizet tőlt Elkornak, majd valamiféle ételt is szerez. Hideg sültet, cipót talál a konyhában, ez épp elég lesz. Térül-fordul, és újra megjelenik, hogy a valószínűleg újra fegyvereit birtokba vevő mellé lépjen, és a legközelebbi asztalra helyezze a szerzeményeit.
-Ezt találtam. Sajnálom, de egy korábbi kis csete-paté folyamán a fogadós megsérült, önmagunkat kell kiszolgálnunk. De nem is baj, ha nélkülözéshez szokott gyomrát nem terheli meg egyből, túl sok, és túl nehéz étellel.
Aztán figyelmesen visszahúzódik, magára hagyva kissé a férfit, elvégre, senki nem szeret úgy enni, hogy belebámulnak az arcába. Addig legalább összeszedi a holmiját, és mivel ez mégiscsak egy fogadó, hát szerez magának egy szobakulcsot, ahol majd elszállásolhatja magát. Igaz, túl sok holmija nincs, de azért mégis csak kell valahol aludni, lakni.
Mikor ezzel végez, és zsákját is visszacsukja, Elkortól nem messze, egy szomszédos asztalhoz ül le, miután készített magának a konyhában egy teát. Illetve egy nagyobb adagot, hátha a többiek is isznak. Kényelmesen elhelyezkedik, és nem zavarva a többieket, lassan kortyolgatja a teáját. Olykor lopva Elkorra pillant.

- Köszönöm. Lekötelez. -
*Fegyveréhez siet, oldalára köti tőrjeit, hátára veszi tegezét, majd a kis étellel, itallal elvonul egy asztalhoz, hogy ott szépen falatozzon. Meg felezi, amit kapott, és odaviszi a hölgyhöz. Leül szembe Yilarithal szembe, majd így szól hozzá:*
- Parancsoljon. Nem szeretek egyedül enni. Jó étvágyat. –
*Most már lenyugodott, mindent rendbe talált, és a hölgy az életét mentette meg. Már jól érzi magát, és nem törődik egyelőre mással, újból elkezd válla sajogni, megfogja kezével a sebet, arc színe falfehérre vált. Kicsit elkezd szédülni, majd pár perc múlva elmúlik fájdalma. Megszólítja megmentőjét:*
- Köszönöm. –
*Már rendben érzi magát, válla még mindig fáj ugyan, de most valami mást vesz észre. Yilarith szépsége szemet szúr Elkornak. Nem is tudja, mi történik vele, de ilyen gyönyörű hölgyet nem látott még. Ugyan tisztába van vele, hogy milyen vérből származik ő, de nem tudja, hogy a hölgy milyen vérből. Tudja, hogy szülei megtiltanák neki, hogy egy ismeretlen lánnyal összeszűrje a levet, de szülei már nem élnek, ezért úgy érzi nincs következménye döntésének. Kedves hangon megszólal, ugyan hangereje még mindig csendes, de egy zárkózót embernek legtöbbször:
- Bocsásson meg, hogy ily késedelemmel veszem észre, de ön gyönyörű. Esküszöm véremre, hogy ily gyönyörű hölggyel még nem találkoztam. –
*Próbál nem sértő lenni, józan eszét elővéve nem kimondani származását, inkább csak családjára hivatkozik, aki ugyan lehetne szegény is, de nem így történt.*

Mit tegyen? Elkor odaül vele szembe, és felé tolja az étel felét. Megrázza kicsit a fejét, és visszatolja az asztal felett. Nem olyan sok az.
-Köszönöm, és ne haragudjon meg érte, hogy nem fogadom el, de én már ettem. Csak a teám...
Magyarázkodik, mert sehogy sem szeretné, megsérteni a másikat. Mindazonáltal, örül, hogy Elkor átült az ő asztalához. Legalább nincsenek egyedül. Bár szegény herceget, is jól magára hagyták. Valószínűleg a fogadó többi alkalmazottja, vagy a herceg kísérete, már biztos helyre vitték a fogadóst, és a magmatelf nőt is.
Elkor dícséretére aztán kissé elpirul, és zavarba jön. Nem szokták őt dícsérgetni, hogy milyen szép. Adottság, amit természet anyától kapott, mint a legtöbb elf.
-Nem vagyok én sem különlegesebb, mint a többi elf nő...
Suttogja el halkan, majd teájába mélyed, hogy zavarát leplezze. Nagyot kortyol belőle. Végül, hogy a témát elterelje, újra felpillant, és észleli a másik fájdalmas megrándulását.
-Valami gond van? Nem tudok segíteni? Sok gyógynövényem, kenőcsöm, esszenciám van. Mi a gond a vállával? Már korábban is láttam, hogy fájt...
Nem akarja kínos helyzetbe hozni Elkort, hiszen tudja jól, a férfiak igyekeznek elrejteni, magukba folytani fájdalmaikat. De ha segíthet neki, akkor miért ne tegye? S csupán a férfin múlik, hogy mennyire hajlandó a titkait feltárni neki. Mert hát, akár lehet ez egy olyan sebesülés is, melyet nem szívesen mutat meg. Csak hát... Nem árt, ha ránéz, nehogy vérmérgezés legyen a vége...

*A herceg odamegy asztalukhoz, de még mielőtt odaérni így szól a hölgyhöz.*
- Nem, semmi baja nincs a vállamnak, csak egy régi seb, mely nem gyógyul be, egy hamar biztosan nem.
*Mikor odaér a herceg, odaér asztalukhoz, Elkor feláll, letérdel, és újból visszaül.*
- Nem tudom, mért lehet oly ismerősös, lehet, hogy más is viseli ezt a keresztnevet. Az én nevem Csuklyás Elkor. –
*Majd a hercegről elvéve tekintetét Yilarithra pillant.*
- Valóban, minden elf hölgy csodálatos, de aki velem szembe ül, sokkal csodálatosabb náluk, ily szépet még nem láttam, esküszöm nem… saját véremre. –
*Csak majdnem mondja azt, hogy nemesi vérére, de időben eszébe jut, hogy nem adhatja ki személyiségét, hiába szeretné. Nem azért nem adhatja ki, mert esetleg valami nagy titkot őrizne, nem. Hanem, mert neve elkopott, mindenki keresi, de senki sem érdeklődik utána. Családja, nem épp lett a példaképe, tudja, hogyha nem ilyen családba született volna, akkor nem lehetett volna ilyen fényes élete, de szülei hagyományainak még a mai napig nem tud megbocsátani. Erre emlékezteti vállán lévő sebhelye is, melyre minden gondolatnál, ami a családjáról szól, elkezd sajogni. Tudja, hogy a vér kötelez, nem szidhatja, de szívébe nem tiszteli, ezt a családot, olyannyira, hogy büszkén viselje a vezetéknevét.*
*Tekintetét még mindig a szép hölgyön tartja, tudja, hogy a hölgy az életét mentette meg, ezért örök időkig tartozni fog neki, és ez alól semmi, és senki nem mentheti fel.*
- Azlah herceg! Mi történt a lábával? Ki volt az a gaz, ki kezet mert emelni magára, csak tolja ide képét, és máris megtanulja a tiszteletet, és, azt, hogy, hogy kell viselkedni egy herceg előtt. -

Természetesen a füle olykor a herceg felé figyel, s ahogy az valami olyasmit tenne, ami a helyzethez épp nem megfelelő, akkor kissé összehúzza szemöldökeit. Mikor végül megjegyzi, hogy gyógyulásig kell a széken ülnie, halkan elneveti magát.
-Nem, nem... Csak még egy picit bírjál ki Uram... Amíg a vérzés teljesen abba nem marad. Nem lenne jó, ha máris szétnyilnának az erek, akkor hiába volt a varrótudományom... Hozhatok egy csésze teát?
Kérdezi még meg Azlah herceget, majd épp oly kérdőn pillant Elkorra is, akinek szerencséje volt most, hiszen a herceg érkeztével, kitérhetett a vállával kapcsolatos kérdés megválaszolása elől. Persze, újra zavarba jön, ahogy a férfi az ő szépségét dícséri. De megint csak jó, hogy újabb téma adódik, még pedig a herceg sérülése. A történetre persze ő is kiváncsi, hiszen csupán a végére ért ide, és bár nagyjából sejti már a fél szavakból mi is történhetett, de azért szívesen meghallgatja.
Egy biztos, az ifjú magmat hölgy, nem lehet akárki fegyverforgatás terén, ha sikerült a herceget megsebeznie, aki köztudotta, országszerte, híres kardforgató. Közben elmélázik azon, mit korábban a herceg mondott, és ahogy végig gondolja, nem is tartja összeegyeztethetetlennek a dolgot. Ha meg mellette képes lesz, lehetősége lesz, a mágia iskolába is eljárni, hát akkor miért is ne. Így aztán Azlah felé fordul.
-Uram, akkor ha nem bánod,, hogy olykor Christopher mester iskolájában töltöm az időmet, szívesen csatlakozom a testőrségedhez, mint gyógító.
Most, hogy végül is döntésre jutott, már látja a helyzet előnyeit is. Végül tekintete visszatér Elkorra, akinek olykor még mindig felsejlik arcán a fájdalom. Megkérdezné újra a dolgot, de mivel úgy tűnt neki, hogy a férfi nem igazán szeretne erre válaszolni, hát még sem kérdez. Csak rámosolyog a férfire, és íriszei csillannak meg kissé.

*Arca félfehérré változik. Elkezd fájni válla, óriási fájdalmat érez benne, tudja, hogy segítség kell, még most, mint, ha elájulna, feláll helyéről.*
- Bocsásson meg herceg, de elrabolhatnám a hölgyet pár percre? –
*Teszi fel a kérdést, de válaszra nem vár, odamegy a hölgyhöz, jobb kezével, amibe a fájdalmat érzi, odanyújtja a hölgy elé, majd kérő hangon megszólal:*
- Kérem, jöjjön velem, és segítsen. –
*Bal kezével a sebre fog, hogy egy kis plusz erőt vigyen bele. Mikor Yilarith felállt, ha felállt elindul a szobák felé.*
- Ugye önnek van egy kulcsa egy szobához? Kérem, vezessen oda, de előbb megmutatom, mért. Hogy ne gondoljon rosszat rólam. –
*Reméli, hogy már senki nem látja őket. Ingje úját kigombolja, majd felgyűri, hogy a seb kirajzolódjon. Arca még mindig falfehér. Rég nem nézte már meg sebhelyét.*
- Mióta elhagytam családom, jobban fáj, és mióta szüleim elhunytak, annál jobban, sokszor már nem is tudok semmit tenni a kezemmel, a fájdalom elhatalmasodik rajta. Arra gondoltam, hogy lehet, hogy hazahív, hogy át kéne vennem a családi birtokot. De rég nem jártam otthon, és most se szándékozok hazamenni. Arra gondoltam, önnek esetleg van valami kenőcse, vagy a fene tudja mije, ami egy kicsit csökkentené a fájdalmam. –
*Majd ingje úját visszatűri, hogyha esetleg valaki erre járna, véletlenül se vegye észre.*
- Még mielőtt megkérdezné, ha lenne olyan varázsszere, ami esetlegesen el is tüntetné, abból köszönöm, nem kérek, mivel ez jelzi számomra, azt, hogy honnan származok. És engedje meg, hogy valódi nevemen is bemutatkozzak. Elkor Rihn. A Rihn birtok örököse, a Rihn család minden vagyonának tulajdonosa. –
*Reméli, hogy Yilarith, követte, és meghallgatta fájdalmát.*

Látja a fájdalmat Elkor arcán feltűnni, és sajnálja a férfit. Hiszen, azzal, hogy korábban nem válaszolt a kérdésére, szinte visszautasította a segítségét. Azonban most, minden változik. Elkor feláll, és felényújtja jobbját, miközben elnézést kér a hercegtől. "Segítsen..." Hangzik a kérés, így, amikor megfogja a férfi jobb kezét baljával, és utána lép, hagyva magát vezetni, jobb keze a zsákja után nyúl, melybe nem is oly régen szedte össze a kipakolt szereket.
-Természetesen...
Suttogja el, miközben ujjai a férfi tenyerébe simulnak, aki a szobák irányába indul, és maga után vonja őt is. Alig érik el a folyosó elejét, ahová már nem látni az ivó részből, Elkor megtorpan, és feltárja titkát. Először csak a sebet mutatja meg, mely mintha gennyesen lüktetne, de egy biztos, mindenképpen gyulladt állípotban van, és amilyen csúnya, nem csodálja, ha az ifjú elfnek fájdalmai vannak. Aztán a név. Rihn. Persze, hogy ismerős számára, ám ennek jelét nem adja, ezzel is megőrizve azonnal a másik inkognitóját.
-Menjünk akkor... bár még én sem láttam a szobát. Csak remélni merem, hogy minden rendben van benne...
Mondja halkan, és előre indul a folyosón, bízva abban, hogy Elkor követi őt. Elérve az adott szobát, a kulcsot a zárba illeszti, majd belép a feltáruló ajtón. Rendezett, bár nem túl nagy szobába jutnak. Benne egy szekrény, egy asztal, két székkel, és egy ágy található.
-Foglalj helyet, és... vesd le az ingedet...
Reméli annyira nem szégyenlős Elkor, hogy csa felhúzott ruhaujjon át, kelljen kínlódnia. S míg a férfi ezt megteszi, addig ő becsukja maguk mögött az ajtót, és előszedi az asztalra, amire szüksége lehet.

*Követi a hölgyet, majd mikor a szobához érnek, belép az ajtón. Még mielőtt helyett foglalna, követi Yilarith szavát. Leveszi hátáról a tegezt. Ingjét kigombolja, és leveszi. Az alatta lévő sodronyinget is leveszi, hisz arra sem lesz szüksége, csupán egy szakadt póló van rajta semmi más.*
- Nem háborús seb, ha közelebbről megnézi, vezetéknevem, és néhány jel van beleégetve a karomba, mélyen a bőrbe. A családi címer. De borzasztóan fáj. –
*Majd leül az ágyra, arca falfehér, sápadt. Keze borzasztóan fáj, nem tud másra gondolni, pedig szívesen gondolna szebb dolgokra is, minthogy saját fájdalmával.*
- Sajnálom, hogy ennyi gondot okozok magának. Pár perccel ezelőtt az életem mentette meg, most meg csak egy nyamvadt címerre okozok önnek fáradalmat. Sajnálom. –
*Válla most már szabad, nyugodtan hagyja, hogy a hölgy megvizsgálja a sebet.*
*A seb a felsőkaron helyezkedik el, annak is körül-belül a közepén. Széltében betölti az egész kart, melyen feltűnően, erősebben van beleégetve, hogy Rihn. Különböző motívumok veszik körül a nevet, mely alatt a családi címet, kicsiny változata is feltűnik.*
- Tényleg sajnálom. Ne haragudjon, hogy ennyi időt kell rám pocsékolnia. -

Megnyugtatóan mosolyodik el, ahogy Elkor szabadkozva, végül levetkőzik, és leül az ágy szélére. Két tégelyt is a kezébe fog, melyekben különböző gyógynövények vannak. Így lép az ágy mellé, Elkor közelébe.
-Nem fáradság... Nyugodj meg, és kérlek tegezz nyugodtan.
Halkan csendülnek a szavai, és a két tégelyt Elkor mellé helyezi az ágyra. Mindkettőt kinyitja. A bennük lévő kencék kellemes gyógynövény illatot árasztanak magukból.
-Ez egy kicsit csípni fog, fertőtlenítő hatású krém...
Mondja halk, nyugtató hangon, majd egy kis darab, fehér vászonnal, finoman felken a kencéból egy kicsit a bélyegre, melynek felülete vörösen lüktet. Nem irigyli Elkort, hiszen a fájdalma mellé, most újabb adódik, de ez sajnos szükséges. Hagyja egy kicsit hagyni a fertőtlenítőt, és eközben visszasétál az asztalhoz, ahol a zsákját hagyta. Belőle kötözőgyolcsot vesz elő. Így lép vissza újra. Majd a vászondarabbal, letörli a krémet a seb felszínéről.
Sejti, eddigre Elkor talán már megbánta, hogy segítséget kért, de ami szükséges az szükséges.
-Ez a másik krém, gyulladás csökkentő, és fájdalomcsillapító hatású. Pár perc, és meglátod, megnyugszik a lüktetés, enyhül a fájdalom.
Finom mozdulatokkal keni be a sebet, majd a gyolccsal, óvatosan körbetekeri a felkart, hogy lefedje. Jobb így, mintha a ruhával érintkezik, mely tovább dörzsölheti, fertőzheti. Visszazárja a tégelyeket, majd Elkorra pillant.
-Felveheted az inged, de talán a sodronyinget... nem kéne vele a karodat terhelni... Itt most, nem vagy veszélyben... És hát, jó lenne, ha pár napig a közelemben maradnál, hogy minden nap átköthessem a sebedet.
Mondja még halkan, majd kissé zavarba jön, hiszen szavai félreérthetőek. Nem arra gondolt, hogy egy szobában... Ha nem, hogy a fogadóban. De hát, persze, erőltetni semmit nem szabad, és lehet a férfi vérében ott van a vándorlás késztetése. Persze, akkor majd ad neki a krémből. Csak, sokkal nyugodtabb lenne, ha figyelhetné a gyógyulást.
Nyugodtabb? Meglepődik... Miért aggódik annyira? Elgondolkodik egy pillanatra, és amikor megleli a választ, kissé elpirul, és elfordul, hogy Elkor ne láthassa. Hát persze, hiszen tetszik neki a fiatal elf férfi.

*Érzi, ahogy a gondoskodó kezek végig siklanak a sebén, mintha ez is könnyítene fájdalmán. Ugyan a krém, kicsit csípi, de igyekszik erősnek tűnni, mint, aki nem érezne semmit.*
- Köszönöm, egyelőre még nem tudom, hogy maradjak-e vagy menjek, de úgy hiszem pár napig, még megpihenek, utána tovább állok, ha csak nem kapok más, ajánlatott, meg hát meg kéne nézni, hogy mi van otthon, rég jártam ott, és hát, nem tudom mi történt az óta. –
*Majd a sodronying hallatán kicsit megdöbben, hogy egy harcos nem hordanám, azt, ami egyszer talán az életét mentheti meg, de hát sajnos ebben az esetben, kénytelen hallgatni a „dokira”. Más kor önfejűsködne, de most úgy érzi, mindenét rábízná a hölgyre.*
- Rendben, legyen. –
*Ingjéhez nyúl, amit felvesz, és begombol, sodronyingét karjába veszi, kicsit viccesnek érzi, hogy jobbjába sodronyinge, ahelyett, hogy a helyén viselné, de hát, majd talál valami szobát, ahova lerakhatja. Tegezét vállára veszi, majd feláll helyéről.*
- Köszönök mindent. –
*Válla ugyan, még mindig sajog, de érzi a kenőcsök hatását, amely kicsit csökkentették fájdalmát, arca is visszaállt rendes színére, már nem először éli át a fájdalmakat, de a keresztjét mindenkinek viselnie kell.*
- Talán térjünk vissza a herceghez. Ha nem bánja. –
*Majd elindul az ajtó felé. Úgy érzi nem is szeretne eltávozni a hölgy társaságából, maradna továbbra is kettesbe vele, de tudja, hogy nem szabad, így igyekszik nem Yilarithra tekinteni. Halkan nyitja ki az ajtót, majd a hölgy előtt szabadon hagyja a területet, hogy Yilarith lépjen ki először, és csak utána Elkor.*

Nem esett nehezére segíteni az ijfú Rihn-en. Szívesen tette, amit tett, és most visszagondol, amikor magára hagyták a herceget. Jól esett Elkor tenyerébe csúsztatni ujjait, érinteni a kezét. S most ez a gondolat megint zavarba hozza, és észre sem veszi szinte, mennyire ösztönösen szalad ki ajkai közül a szó:
-Elkísérhetlek...
Az már fel sem tűnik neki, hogy ő bár már tegezi Elkort, a férfi még mindig magázza őt, hiába kérte. De talán nem sokáig lesz ez így. Ám ahogy a szó kibukik ajkai közül, önmaga is meglepődik. Hogyan is képzelte ezt, hiszen Elkor nem hívta magával? Hogy gondolja, hogy ráakaszkodhat a férfire. És különben is, itt van a Hercegnek tett ígérete, hogy gyógyítóként lép be a testőrségbe. No és a tanulás?
Jajj! De hiszen ez mind várhat pár hetet! Oly egyszerű lenne...
Ezekkel a zavarba ejtő gondolatokkal a fejében indul Elkor után, biccentve, hogy persze, térjenek vissza a Herceghez. A férfi előre engedi őt az ajtóban, de ő most nem visz magával semmit, nincs messze a szoba, ha bármire szükség lenne. Bár reméli, mára már elunták a vérontogatást.
-Köszönöm...
Suttogja Elkor felé, ahogy ellép mellette, megköszönve az udvariasságot. Ám tudja, ennél sokkal többet is köszönhet. Gondolatai összezavarodnak, és újra elpirul. Ám a folyosón lelassítja lépteit, és halkan megkérdezi Elkortól.
-A Hercegnek nem akarod elmondani, hogy ki vagy? Nem lenne úgy könnyebb? Nem lehet egy életen át, álruhába bújni...

*Gyengéden mosolyog azon, mit a hölgy mond, majd ő is elindul. Majd mikor a herceg kerül a szóba, tudja, hogy azt kell felelnie, amit helyesnek lát, így hát nem rejtve a hölgy előtt titkot, kedves, nyugtató hangon megszólal:*
- Igen, ezen már jómagam is gondolkodtam. Arra a belátásra jutottam, hogy nem rejthetem sokáig valódi mivoltom, főleg a herceg előtt, így ha visszaérünk, elmondom, ki is vagyok valójában. Nem, hogy félreértse, nem azért titkolom, hogy kivagyok, mert valamiféle ellenem irányuló merényletre gondolnék, nem az, közel sem zavar. És azért sem rejtegettem nevem, mert nem vagyok rá büszke, hát illetve, már nem is tudom. Régebben elég sok sérelem ért. Már nem tudom, hogy milyen családba születtem. Hiszem, hogy nemesi család, és büszkén viselem a nevet, de amikor erre gondolok, eszembe jut az is, hogy mennyi minden történt, ami miatt nem tűnik számomra, oly nemesnek e család. De, hát, úgy érzem nekem, kevésbé olyan érdekes a történetem, mint a magáé. Hisz, ön még semmit sem mesélt magáról. Egyelőre csak a gyönyörű nevét tudom, ami, azt jelenti, hogy szinte semmit. Bár a neve valamely nemesi származásra utal, ha jól sejtem, de, ha ezt nem is jól érzem, azt biztosan tudom, hogy gyönyörű neve van. –
*Majd Elkor elcsendesedik, sokkal jobban szeretné hallani Yilarith szépen csendülő, nyugtató hangját, mint a maga dörmögő, számára oly megszokott hangját. Bár a szoba és a fogadó közti távolság csak pár centi, ő még is úgy érzi, hogy nem kell rohanni, és élvezni kell a hölgy társaságát, amíg lehet. Tudja, hogy ez nem túl etikus, de most valahogy nem az etikára hallgat, inkább csak, azt szeretné, hogy minél több időt töltsenek el így kettesbe.*
- Kérem, meséljen magáról. –
*Sebét már nem is érzi, ha fájna is, akkor se zavartatná magát, mással törődik, valami sokkal, szebb dologgal, melyet már élt át, de ily erősen még soha nem érezte.*

Elindulnak hát vissza az ivő részbe, ahol valószínüleg a Herceg, még mindig vár rájuk. Vagy ki tudja. Lehet, talált már a felség is valami elfoglaltságot magának. S ahogy haladnak előre a folyosón, Elkor beszélni kezd, szinte kitörnek belőle a szavak. Olykor elmosolyodik, ahogy hallgatja. Hallgatja a kételyeket, melyek a férfi lelkében élnek családjával kapcsolatban, majd mielőtt belépnének a folyosóról az ivóba, Elkor megállítja őt.
Meséljen. Elmosolyodik, ahogy szembefordul, majd kissé lehajtja fejét. Zavarban van. Aztán felpillant, egyenesen a másik íriszeibe.
-Nem túl érdekes, vagy izgalmas a én életem története. Egy pici elf kunyhóban születtem, sokadik gyermekként. Édesanyám belehalt a születésembe. Fivéreim közül is, csak egy élte meg, hogy felnőhessen. Ő most a messzi vidékeket járja, hogy leszámolhasson a gonosszal, a szőrnyekkel. Én pedig atyám halála után idejöttem, hogy Christopher mester mágia iskolájában tanulhassak. Egy idős elf asszony, ki a közelünkben élt, tanított meg a gyógynövények titkaira, és a sebek ellátására, a betegségek gyógyítására. Máshoz nem értek. Én nem vagyok harcos...
Fejezi be a szavakat, és újra elmosolyodik. Az ő élete nem egy nagy regény. Nincsenek benne nagy fordulatok, izgalmas történetek.
-És ismerem az állatokat, és növényeket... beszélek velük... Jajj! Ne nézzen bolondnak! Tényleg olyan, mintha érteném őket...
Zavarba jön, hiszen ezt eddig még senkinek nem merte elárulni. Erről is csak Hajla, az öreg elf asszony tudott, aki mindig mondta, hogy különleges képességekkel bír.
De most aggódik, hogy elszólt titka miatt, Elkor majd bolondnak nézi, és nem kíván majd vele tovább beszélgetni. De hát, most már mindegy. Már nem tudja, meg nem történté tenni. Halkan, megadóan felsóhaj...

- Ugyan, biztosan érdekesebb, mint az, hogy egy nemesi származású ember, hogy nőtt fel. -
*Gyengéden elfordítja tekintetét a másikéból.*
- Ugyan, mért nézném bolondnak. Vannak személyek, akik ennél is több mágiával tudnak. Sajnos nem tudom, hogy mikor bízhatok meg bennük, mert lehetne, hogy valamilyen varázslattal nyerik el bizalmam. Nem szeretném megsérteni, mert említette, hogy ön is mágiával szeretne foglalkozni, ezért nem panaszkodok arról, hogy milyen előítéleteim vannak a varázslókról, boszorkányokról. –
*Majd elfordul, és visszaindul az asztalhoz.*
- Talán, ne álldogáljunk itt. –
*Lassan sétál az asztalhoz, remélve, hogy a hölgy is mellette sétál. Majd mikor visszaérnek, megvárja, hogy először a hölgy foglaljon helyet, majd utána ő is leül.*
- Bocsásson meg, hogy ily sok időre magára hagytuk, csak adódott, egy kisebb-nagyobb probléma. –
*Majd Yilarithra pillant, majd a herceg felé tekint, eljött az ideje, hogy elmondja a hercegnek, ki is ő valójában.*
- A családom jelképe, elkezdett fájni, talán érzékelhette is, hogy arcom sápadttá vált. A valódi nevem Elkor, - *levegőt vesz* - Elkor Rihn. Talán ismerős lehet a nevem, talán nem. –
*Majd elcsendesedik, kezébe még mindig sodronyinge van, mikor rájön, hogy nem valami kellemes egy kézbe tartani azt a sújt, a szék támlájára teríti. Majd, mikor visszafordul a társaság felé, Yilarith arcára tekint, sajnálja, hogy el kellett szakítania tekintetét, de így látta helyesnek, és hát, egy herceget, még se várakoztathat meg.*

Valóban. Nem várakoztathatják meg, Santandria hercegét túl sokáig. Így aztán, lassú léptekkel követi Elkort, vissza az asztalhoz. Leül, és végig hallgatja a férfi vallomását, de tekintetét ő is elfordítja. Nem érti, miért nem bír a másik íriszeibe pillantani. Zavarban van. Visszaidézi magában, az ujjatlan ingben, az ágya szélén ücsörgő elfet, és nagyot dobban a szíve. Ezzel együtt vér szalad az arcába. Tudja, nem maradhat tovább ülve az asztalnál. A lelke szárnyalása nem engedi.
-Bocsássanak meg... Elnézést...
Szabadkozik, ahogy feláll, és fordul is már. Nem is érdekli milyen időjárás van kinn. Esik az eső, vagy épp tombolva fúj a szél. A lelkében úgy is nagyobb vihar van. Szinte feltépi az ajtót, s már kinn is van. Hajába, ruhájába azonnal belekap a szél. Szerencsére az eső már nem esik, a szél messzire fújta a felhőket. A délutáni nap épp ebben a pillanatban szikrázik fel a feje felett.
Felpillant, majd vesz egy mély levegőt, és futásnak ered. Mindegy, hogy hová, mindegy, milyen messzire. Csak kifuthassa magából lelke kavargását. Széles rét kerül lábai elé, majd kisebb bozótos, liget. Végül erdei ösvényre érnek léptei, valahol jóval a fogadón túl. De még mindig rohan, nem áll meg. Az ösvény a lába alatt, elkeskenyedik, majd elfogy, hogy egy patak partjára vigye.
Itt torpan csak meg, s térdel le a víz partján, a csobogó habok fölé hajolva. S képtelenség, de itt is Elkor tekintetét látja viszont. Tenyere a felszín alá merül, és az arcába fröcsköli a vizet. Ahogy mélyen előre hajol, haja előre omlik, és vége is beleér a patakba. De most ez sem számít. Semmi sem számít.
Halk neszre riad a túlparton. Egy őzgidával néz farkasszemet.
~Légy üdvözölve, Fürge testvér!~ Küldi az állat felé gondolatát, melyre a kis foltos teremtés toppant egyet, majd felkapva fejét, megrázza füleit.
~Te is légy üdvözölve Szellőlány...~ Érkezik meg a válasz, majd felemelkedik, és átugrál a patakon, a kiálló köveken, hogy megsimogassa a kedves őzgidát.

*az a furcsa lötty, amit az elvileges gyógyító megitatott vele, valahogy máshogy hatott magmat szervezetére, és, mint aki kővé dermedt, meg sem moccant, s egy rövid időre elhagyta az élők világát, s amolyan tetszhalottá vált - bár mindezek ellenére szeme még mindig csilogott a nemrégen folytatott harc hevétől, melyben kishíján megölte munkaadóját, s egyben santandria főhercegét is. Nos akkor menekülhetett volna, de hova? Vissza Karilonthiába? ott is megölik. Callusiusban meg a hideg végzett volna vele, itt meg a helyiek. Tehát maradt volna újra a hajó, ahol talán a matrózokat néha-néha ugancsak meg kellett volna ölni, mert ugye a szép női testet egy matróz sem akarna érintetlenül hagyni...kivéve, ha a kapitánynak valami rokona, vagy a nője.
De szerencsére nem ölte meg. Helyette most Aralinth halt meg, bár időlegesen, s már nyílt is volna a túlvilág kapuja, amin nemrég Frizélius ment át, de az élők világába, pedig a lelkek innen nem mindig szoktak visszajárni, és ez a leg különlegesebb benne.
Aralinth már majdnem megérintette az ajtót, mely után az örök homály várna rá, mikoris a lelke hirtelen visszarántódott testébe, s szemei kipattantak.
Bár még fájt a sebe, karja majd leszakadt a hatalmas erőkifejtéstől, mit nemrég követett el - ugyanis a tomboló testet valahogy egyben kell tartani - de már jól van, sőtt, az eltelt időhöz képest kifejezetten jól.
Azlah még mindig ott ül a közleében bekötött lábbal, a pultos még sehol, van egy újabb elf vendég, majd mégegy.*
~ehh, a hideg ráz tőlük*vagy csak a vérveszteség miatt hült ki egy kicsit teste, mely a hétköznapi halandókéhoz képest inkább lázasmelegnek tűnhetne. de Aralinth egy magmatelf, így neki a szokásosnál magasabb testhőmérséklet az ideális. Felnéz a főhercegre kérdőn, de nem kérdez semmit, had következtessen ki Azlah azt a tekintetből, amit akar. S Aralinth megpróbál megint felkelni, megint sikertelenül, de legalább már a kardjára rá tud támaszkodni, s most féltérden van karnyújtásnyira Azlahtól...hősnőnk számára ez túlságosan is közel van, de most nem áll módjában arrább menni*

*Engedi, hogy a lány ujjait Elkor tenyerébe mélyessze.*
- Értem. Szomorú történet. Sajnálom. -
*Majd kinyitja a fogadó ajtaját, Yilarithot előre engedi, és a hölgy után ő is belép. Majd tekintetével a herceget keresi, míg végül megtalálja. Add még egy rövidke csókot Yilarithnak, majd odamegy az asztalhoz, reméli, hogy a hölgy követi. Majd megvárja, még Yil helyett foglal, Elkor csak utána ül le az asztalhoz.*
- Köszönjük türelmét. És elnézést, hogy egy kicsit megvárakoztattuk. Nem tudom, akkor lehet szó róla, hogy belépjek a Testőrségbe? –
*Azlahhoz dumál végig, de szemét nem tudja levenni Yilarithról. Érzései kimondhatatlanok, és ugyan igyekszik ezt leplezni, de nem tudja, és legszívesebben minden másodpercbe, minden percbe, minden órába, minden napba, vele lenne, csak vele. De mással is kell foglalkoznia, így hát, fejét is elfordítja, a herceg felé, és elkezd beszélni:*
- Mikor kezdhetném esetleg? Vagy valami pontosabbat is kaphatnék, azon kívül, hogy kinél jelentkezzek? –
*Majd elcsendesedik. Eddig bírta. Fejét újból Yilarith felé fordítja. Tekintetét le se veszi róla, szeretne neki valami szépet mondani, de nem tud. Gondolataiból már kihunyt a fantázia. Csak egy valakire gondolnak.*
- Nos talán, a hölgyre nem tartozik a harc, úgy érzem. Menjünk egy kicsit távolabb, talán. De erről inkább döntsön Yilarith. Nos, mit gondolsz Yil? Érdekel a téma, vagy sem? –
*Fejezi be mondatát, de tudja, hogy nem szabadna a hölgy előtt erről beszélni, mert esetleg szóba jöhet az is, hogy mi történik, ha mondjuk csatába, meghalok?*